A liberális kütyühasználat ártalmai

„E fiúból pap lesz, akárki meglássa…” csengenek Arany János szavai a fülembe, ahogy látom a kölyköket bámulni az éppen aktuális eszköz képernyőjét. Mondjuk én is az e-mail olvasásból pillantottam fel a szabadságom kellős közepén, szóval az vesse az első követ ugye. Pedig a szabi, meg a nyári szünet pont azért van, hogy ne azt csináljuk, amit a szürke hétköznapokban, hanem valami mást, ami feltölt.

Nézem a gyereket, látom a csillogó szemet és a mosolyra húzódó szájat, mert megint valami csillagokat köpködött az app, hogy meglegyen a rendszeres pozitív megerősítés, legyen dopaminválasz, és fixálja az agyban: itt a helyed a kütyü előtt. Látom a görbülő gerincet nyaktájon, és eszembe jut egy korábban látott cikk az egyre fiatalabban kialakuló gerincsérv statisztikáiról.

De hogy jön ide a pap? Hát úgy, hogy régen, az állandóan a könyv felett görnyedő gyerek volt az, akit majd valami olyan pályára adott a család, ahol nem kellett emelni a liszteszsákot, és a napot nem látott görnyedő eminens lett majd a szürke beteges könyvtáros, meg jegyző, vagy akár tanár. A többiek meg kint kardoztak, fociztak vagy akármi és eszükbe sem jutott bejönni olvasni és görnyedni a könyv felett. Hogy melyik a menőbb mindegy is, meg ma már a mobilon is hősként forgathatja bárki a virtuális kardot, nem kell kimenni a kánikulába, ahogy ott a foci VB minden eleme a programban. Lelki szemeim előtt – és a valódiak előtt is – megjelenik az a generáció, aki tanidőben és a szünetben is ott gubbaszt a valamilyen képernyő előtt. Még ha olvasna! De helyette játszik, készen kapva a pallostól a tengeralattjáróig az összes szükséges eszközt – nem kell képzelőerő és kreativitás –, vagy nézi a wannabe influenszerek által gyártott többé, de inkább kevésbé minőségi vicces tartalmakat, amihez agy se nagyon kell.

Mondanám, hogy szükséges valami szabályozás, meg digitális egyensúly, de van. Itt van a kontroll lehetősége ma már mindenkinél. Időkorlát, DNS védelem, wifi jelszó és szülői felügyelet, de úgy érzem tinikkel ezt az egészet kitehetem az ablakba – pedig még értenék is hozzá elvileg, nem kell a használatukat és az alapokat külön elsajátítom, mint sok más szülőnek. Többféle eszköz és az olyan trükkös alkalmazások melyeket már úgy adnak el, mint oktatóprogram pedig úgy van elkészítve, hogy minél több időt és energiát tegyen a gyerek bele, pedig az eredménye a legtöbb esetben csak a dopamintermelés, én meg mégis engedélyezem akár időn túl is, hiszen hadd tanuljon az a gyerek. Letilthatjuk az ifjonc kommunikációját? A fenét! Így meg jönnek a haverok vicces üzenetei, meg ami még.

A jól kontrollált környezet ellenére számos formában és esetben borul meg a jól tervezett digitális egyensúly, annak ellenére, hogy szülőként próbáljuk rendben és a magunk támasztotta elvárásoknak megfelelően beállítani és reménykedünk, hogy további jelentős szenvedés nélkül belőttük az összes paramétert. Hát nem. Valahogy ott marad a kézben a kütyü. Ha letelik az egyik idő, akkor ott a másik kütyü, ha az is, akkor a tv. Ha már az sincs, akkor a korábbi élményeknek megfelelően jön az extraidő kérés – amit az engedékeny szülő mindjárt el is fogad. Már nem ölelés, vagy nyaggatás formájában, hanem igényként jelenik meg egy appban a kérés a szülő telefonján, amit igen könnyű jóváhagyni. Hát hadd örüljön az a kölyök, elvégre szünet van.

Ha mégis szigorú a szabály és a szülő, akkor meg rosszabb esetben azt láthatjuk, hogy aktív nyaralóüzem – kirándulás, kardozás vagy rendetlenkedés – helyett passzív várakozás lesz úrrá az ifjoncon, amit még nehezebb kezelni. Nincs kedved kimenni focizni? Gyere és kiránduljunk! Társas? Sokszor egyik sem segít. Hogy miért? Mert hol ad egy gazdálkodj okosan mosolyogva pörgő csillagokat minden egyes megvett bútor után?! Hol marad a csilingelés a kartontáblán? Hogy értékeljen valaki egy csodaszép kilátást, ha nem repkednek ufók közben és nem pörög a jól teljesítettél számláló? Pedig a kütyükben ez van, színesen, szagosan olyan szakemberek által kialakítva, akik tudják, hogy leszek ott én, a felnőtt felhasználó minél többet a gép előtt. Ez pedig hatványozottan hat a gyerekekre.

Elviszed a pulyát, mondjuk valami víz közelébe, szerzel valami eszközt, mert egy sima úszás, labdázás már túl unalmas lenne és nézed, ahogy a poronty felszökken mondjuk a SUP tetejére, full önbizalommal, majd az első mozdulattal pottyan vissza a vízbe. Ha szerencséd van próbálja újra, mert mások olyan könnyedén haladnak az ingó deszkán. Megdicséred, hiszen valahol el kell kezdeni, és nézed a próbálkozásait. Nem kerül sok időbe látni, ahogy ráébred a gyerek ez egy melós dolog. Egyensúlyozni kell, és ha sikerül is, max. a szülő szívből jövő mosolya, vállveregetése, puszija a jutalom, semmi „izgi”. Egy szerencsétlen próbálkozás után a többiek is jobbak maradnak nála, és suhannak a vízen, nem sorolja be őt senki azonnal valami a bénábbik csoportba és tűnteti el az ügyesebbeket, ahogy az appok algoritmusa, hogy a játékban a kezdőnek is meglegyen az „ebben a menetben én vagyok a legjobb” érzése. A hosszas próbálkozás, a beletett munka maga lenne az élmény és ezt halványítja el a kütyüalgoritmus folyamatos pozitív megerősítése. Ha a vakok között a félszemű júzer a király az általános értékelési folyamat, hát hogyne lenne jobb a simogató touchpad és a gémerpc csillogása?!

Szegény, éppen a digitális dobogó csúcsán álló avatárjának örömködő kisiskolás nem tudja, hogy a játék netes csoportjában versengők 60% bot (programozott algoritmus) 30% óvodás a maradék meg önmaga, és ha még magához képest is béna volt, akkor is „best time evör” meg 4 és fél csillag az ötből. Próbáld újra és még jobb leszel! Kiáltja a füledbe a fejlesztő pszichológus haverjának leprogramozott gondolata és oda is szöget a program elé.

Szóval itt állok, arra gondolva, hogy beállított kontrollok ide oda, jobban jártam volna az „egyszerűen nem kell neked okoseszköz”, „teszek magasról a haverjaidra”, „majd hívjanak a nokiádon” hozzáállással. Időkeret, DNS, proxy, alkalmazásengedélyek?! Bakfitty! Kukoricán térdepelés és fűnyírás odakint, este lehet lazulni a monopoly-val közösen… csak aztán jól lemarad a gyerek, beüt a fiatalkori digitális analfabetizmus, lenne visítás, hogy nincs a gyereknek, ami ma már legtöbb esetben alap – hiszen ilyen is van: kaja nincs, de mobil a kézben.

Társadalmi bajnak látom ezt és sajnos nem is tudok egyszerű megoldást rá. A digitalizáció alapvetően segít. Ismerni kell, tudatosan, aktívan használni. Figyelni a lehetőségekre, az alkalmazásokra, amik egyszerűsíti az életünket. Digitális kormányzat, e-magyarország, Kréta, Neptun, Teams, Classroom a jelen a közösségi média és vicces programok tömegén kívül is. Nem lehet kimaradni. A csilingelő appok, játékok viszont hatalmas kockázat, főleg a fiataloknak, de már a felnőtteknek is. Figyelni kell rá – nekünk, szülőknek –, hogy ne billenjünk ki valamilyen irányba, túlzottan támogatva vagy hagyva – elsősorban az internetes szolgáltatások, játékok használatát és támogassuk a gyerek egészséges hozzáállását, a figyelmének megfelelő fókuszálását. Viszont ez rohadt energiaigényes feladat volt is, és ma is az a számos szabályokra lehetőséget adó eszköz lehetősége mellett.

Elveszik a mobilt az iskolában? Jó, de legyen neki olyan eszköze ott, amivel nem kizárják, hanem oktatják a digitális eszközöket és kultúrát, adjanak neki olyan feladatokat, melyek megoldásához segítség lesz a kütyü, legyen az matlab, A.I vagy akármi. Bent az iskolában, ahol használja azokat és nem elvárja a csillogást és a fanfárt, mert reméljük majd úgyis megkapja a krétában az 5-öst helyette.

Én pedig nyugodtan letilthatom itthon az összes játékot meg kütyüt, hogy végre kimenjen a tini gördeszkázni…

(A szerző megjegyzése: A cikk véleménycikk. Természetesen sok más tényező számít, több megoldás és módszertan létezik a megfelelő digitális egyensúly kialakításához kapcsolódóan, és sok tini kezeli nagyon éretten és jól a különféle eszközök használatát, akár a szülők kontrolljának hiányában is.)

Szabó Zoltán

(A szerző apa, saferinternet.hu oktató és a FORTIX Consulting Kft. Kiberbiztonsági szakértője.)